HUSZONEGY

Corran Horn együtt csoszogott a többi rabbal. Arcára erőltette ugyanazt a bamba tekintetű, reménytelen kifejezést, amit a rabok legtöbbje az örök jelenlétében mutatni szokott. Amikor azt mondták neki, álljon meg, megállt, amikor azt, hogy mozduljon, továbbment. A rabokat a bánya felé terelő rohamosztagos őrök közül senki még csak nem is sejtett semmit. A szemükben Corran sem volt több, mint a rabok bármelyike, akiket feladatuk szerint a bányába kellett terelni.

Csupán remélni tudta, hogy a bamba, álmatag külső mögött nem veszik észre a küzdelmét, amivel belső nyugtalanságát igyekszik csillapítani. Egyheti börtönélet után határozta el, hogy megteszi az első lépést a szökés érdekében. Megbeszélte a tervet Jannal, mert az öreg éleslátását nagyra becsülte, ám nem hallgatott rá, amikor arról győzködte, hogy mondjon le a tervéről.

Annak a lehetősége, hogy az első kísérlet során lelőhetik, félelemmel töltötte el, de nem annyira, hogy lemondjon róla. Arra természetesen számított, hogy lelövik, ha elkapják. Tudta, hogy ez ostobaság, s semmi értelme ezt megkockáztatni, mégis úgy döntött, nekivág. Korábban, a CorSecnél és a Zsiványkommandónál is voltak nehéz percei, de többször aratott győzelmet, mint veszített.

Bár a szökés sikerére vonatkozóan nem volt bizonyossága, a körülmények optimistává tették. Mindenekelőtt még nem halt meg. Tisztában volt vele, hogy Ysanne Isard nem öli meg az áldozatait, amíg azokat valamilyen szempontból hasznosnak ítéli. Amíg Corran nem bizonyul nyűgnek Isard nyakán, és nem veszélyezteti a terveit, addig életben marad.

Másodszor, figyelembe kell venni azt a bizarr körülményt, hogy a sikertelen szökések után a rabokat visszahozzák ide. Igaz, legtöbbjük részben vagy egészben feketére pörkölődött csontvázként tér vissza. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szökevényeken genetikai teszteket végeznek. Mivel ilyesmit a normál rabokon nem végezhetnek, Isard a szökevényeket veszi célba. De - bár ezt bizonyítani nem lehet-, az is előfordulhat, hogy Isard a kevésbé szigorúan őrzött szektorból választ alanyokat, és azokat megégetve a szigorú zónába veti. Isard meg tudja állapítani, hogy ki kísérelt meg szökést, a szerencsétlent visszahelyezve a társai közé, viszont tudatosíthatja a rabokban, hogy a szökés lehetetlenség.

Végül harmadszor, Corran észrevette, hogy Jan gondoskodik az irányítása alatt álló emberekről. Corran biztonságáért őszintén aggódik, és ennek semmi köze a megtorlástól való félelemhez. Minta Lázadó kontingens vezére, Jan a Szövetséghez tartozó többi rabért is felelősséget vállalt. Éppen elég embert látott meghalni a birodalom elleni harcban ahhoz, hogy megóvja a társait a halál értelmetlen kockázatától. Őszintén hitte, egy napon - előbb vagy utóbb - a Szövetség tudomást szerez róluk, megtalálja és kiszabadítja őket, s azt akarta, hogy ezt minél többen érjék meg.

Ebben az egészben az volt a legcsodálatosabb, hogy mindezért a gondoskodásért cserébe az öreg rengeteget szenvedett. Corran ebben tisztán látta Isard kezét. Miközben megengedte az öregnek, hogy gondoskodjon rabtársairól, ezer módon támadta őt. Minden megkínzottal, minden megölt rabbal az öreg is együtt szenvedett, egy kissé ő is meghalt velük. Hogy miképpen bírta ezt ilyen régóta, Corrannak fogalma sem volt, de remélte, hogy ha neki sikerül, leveheti a terhet Jan válláról.

Hetven lépéssel a bánya bejárata előtt elhaladtak a nyitott latrina mellett. Az ülőkét durva deszkából ácsolták, és az összes higiéniai készség egy vizeshordó volt. Harminclépésnyire ettől, mintegy félúton a bányáig egy rácsos kapun haladtak át, amit éjszakára bezárnak.

Corran ezt teljesen feleslegesnek tartotta, mivel a birodalmiak infravörös detektorokkal tűzdelték meg a területet. Azokat pedig igen nehéz hatástalanítani, egyrészt, mert ha feléje közelítek, a monitoron észrevesznek, másrészt az őrök folyton ott bóklásznak a rabok között.

A bánya bejáratától pontosan 203 lépésre áthaladtak egy zsilipen, ami valamikor egy hajón működött, és bejutottak a munkaterületre. A pletyka szerint a Lusankyát még a Klónok Háborúja idejében létesítették, és felhasználtak hozzá mindent, amit az atmoszféra felett keringő roncsokból ki tudtak menteni. A viharvert zsilip meg az ütött-kopott szerszámok azt sugallták, maga az építmény is düledezőben van, de Corran nem hagyta, hogy ez az érzés beépüljön a gondolataiba. Ha Isard ezt akarja elhitetni velünk a Lusankyáról, akkor én erre nem vagyok vevő.

A zsilip mögött egy lejtős rámpán nagyobb, szögletes üregbe értek, amiből öt alagút futott ki ujjszerűen elágazva. A rövid alagutak végén hajóroncsokból összetákolt ajtók voltak, amiket egyszerű lánccal és lakattal zártak be. Méretüket tekintve egy bányarobot kényelmesen átférhetett rajtuk, de az ajtók mindig zárva voltak, amikor a rabok az előtérben megjelentek, így Corran sosem látta, valóban vannak-e ott robotok. Az üregnek a bejárattal szemben lévő felében hatalmas kőrakások sorakoztak. Az emberek súlyos pörölyökkel aprították őket kisebb darabokra. Más rabok a kis darabokat a kamra közepére hurcolták, ahol még apróbb darabokra törték azt. Megint mások lapáttal kosarakba hányták a törmeléket, és egy szállítószalaghoz vitték, és ott kiöntötték. A hosszú szállítószalag a magasban egy hatalmas rostély mögött tűnt el.

Senki nem tudta, mi van a rostély mögött. Csak annyit tudtak, hogy a levegő mozog a rostély mögött, mert folyamatosan por áramlott vissza a rostély rácsai között. A legtöbb fogoly azt gondolta, olvasztókemence van odaát vagy keverőakna, ahol a törmelékből némi adalékkal ferrobetont készítenek. Corran szerint szállítókonténerekbe kerül a murva, amit feltehetően valamelyik moff kertjébe visznek, hogy ösvényt kövezzenek ki vele. Ha ez így van, akkor a szabadulás útjában csak az a rostély áll.

Azt mindenki tudta, hogy a munka, amit végeznek, csupán elfoglaltság, s a birodalmiaknak mindössze annyi a feladatuk, hogy e munka folyamatosságát biztosítsák. A szállítószalag motorja a talajba volt süllyesztve, megakadályozandó, hogy a rabok szabotálják a gépezetet. A szalagba acélrudakat szőttek, hogy tartósabbá tegyék, és kellőképpen feszesen tartották, nehogy megcsússzon. Mindamellett a szalag mellett korlát futott, hogy óvja a rabok testi épségét.

Corran beleürítette kosarát a szállítószalagra erősített markolókanál fölötti garatba. A szalag búgva-zörögve tette meg a húszméternyi utat a rostélyig. Corran még utánapillantott, azután helyet adott a mögötte várakozó társának.

Visszafelé úton a halomhoz, ahol Urlor kosarakba lapátolta a murvát, Corran számba vette az őröket. Egy egész osztag vigyázott rájuk, ami azt jelentette, hogy minden nyolc-tíz fogolyra esett egy őr. Hat őrnél volt kábító fegyver. Másik kettő a zsilip mellett felállított E-Web mellett állt, ezzel elzárva a menekülés útját. A zsiliphez vezető lejtős rámpa egyébként is lelassítja a menekülőt, aki így könnyű célpontot nyújt a katonáknak.

Noha egyik őr sem volt olyan termetű, mint egy igazi rohamosztagos, és láthatóan nem is kaptak komolyabb kiképzést, arra képesnek látszottak, hogy egy lázadást pillanatok alatt leverjenek.

Urlor egy lapát murvát Corran kosarába szórt, de a fele mellément.

- Ne csináld ezt, Corran! - A hangját lehalkította, de a kavics zörgése is megakadályozta, hogy illetéktelen fül meghallja, amit mond. - Várj még! Ügyelj tovább!

- Most is azt teszem - kacsintott a nagydarab férfira. - Az őrök fegyvere kábítóra van állítva.

Jan átpillantott a kőrakás felett.

- Egy ujjmozdulatért kockáztatod az életed?

Corran ujjával megkocogtatta Urlor mellét.

- Zsiványkommandó, ne feledd!

- Inkább koréliai virtus. Nem veszed figyelembe a kockázatot.

- Miért féljek attól, amit úgyis ki kell iktatnom? - Corran a társai felé intett. - Bízzatok bennem! Ezt a menetet meg kell nyernem.

Urlor még egy lapát murvát dobott Corran kosarába.

- Az Erő legyen veled!

- Kösz. - Corran elindult, és görnyedt, kacsázó járással, a kosarat erőtlenül lóbálva elindult a szállítószalag felé. A terve egyszerű volt: beleönti a kosártartalmát a garatba, majd utánaugrik, és a szállítószalagon felmegy a rostélyig. A szalag tetejére lapulva alulról nem fogják észrevenni, egyébként is félhomály van odafent. Ha egyszer túljut a rostélyon, és talál egy ideiglenes rejtekhelyet, akkor nyert ügye van.

- Te ott.

Corran az őrre pillantott, aki egyenesen rá mutatott.

- Én?

- Gyere ide.

Miért én? Corran odacsoszogott az őr elé.

- Uram?

- Ne kérdezősködjön, elítélt! - A könnyű páncélt viselő őr fölébe hajolt. - Azért választottalak téged, mert te új vagy, és neked még kell a lecke.

Hirtelen felkapta a kábítóját, és a tusával lendületből fültövön csapta vele Corrant. Amaz csillagokat látott, még hallotta a fém koppanását a koponyáján, azután a füle is csengeni kezdett. A fegyver felsértette a fejbőrét, mindamellett az ütéstől a földre zuhant.

A fájdalom elfojtotta a rémületét. Estében még szorongatta a kosarat, amit most maga elé emelt, mert látta, hogy kínzója feléje lépdel. A murvával teli kosár az őr arcán landolt. A katona feje hátralendült, és hanyatt vágódott. Amint megpróbált feltápászkodni, a kosár tartalma meteorzáporként hullott az arcába.

Corran látása kitisztult, és az elmúlt másodperceket óráknak érezte. Az őr fegyvere a levegőbe repült, a csövön még ott csillogott Corran vére. Corran tudta, hogy el kell kapnia, mielőtt a földre esik, ha ki akarja lőni a két legközelebbi őrt. Valamelyest az őrök is erre számítottak. A többi őrrel nehezebb lesz elbánni, de azokat lekötheti a többi fogoly. Elvehetik az őrök fegyvereit, és akkor...

Meghalnak az E-Web tüzétől. Vagy a bányából való kitöréskor. Mindenki meghal, és a vérük az én kezemen szárad, ha elkapom a karabélyt.

Meghallotta a fegyver vijjogását, és látta, hogy kék fénycsík zizzen feléje. Az összes fogoly a földön feküdt. Mocskos, izzadt kezek és lábak szőnyegét varázsolták a padlóra, a fejüket elrejtették, de kíváncsian lesték, mi fog történni.

Mindannyian lehasaltak, hogy egyik társukat mentsék.

Jant.

Az öreg rémült, de büszke pillantást vetett Corran felé, és bólintott.

Corran megértette a jelet, visszabólintott.

A kábító sugár a mellén találta el. Ugyanazt tette az idegrendszerével, amit egy ionlövedék tesz a gépekkel. Corran egy szempillantás alatt érezte, hogy felforr a vére, minden porcikája merő fájdalom, hogy ég a belseje, ugyanakkor jéggé dermed. Béna végtagjai bizonyára fájnak, de az idegrendszere nem a megfelelő információt továbbítja az agyába. Ezért nem is tudta, mit érez.

Csak annyit tudok, hogy ez nem jó.

Látta, amint Jan fölébe hajol.

- Tudtam, hogy segíteni fognak.

Corran bólintani akart, vagy pislantani, vagy bármit, hogy tudassa Jannal, hallja, amit mond, de semmire nem volt képes. Az esetek felében, amikor kábító lövedék érte többnyire a gyakorlatok alatt és a CorSecnél -, elájult. Amikor nem, azt kívánta, bárcsak elájulna, mert a tehetetlenség tudata elviselhetetlenebb volt a számára, mint a fájdalom.

Az őrök által riasztott medteam viszonylag gyorsan megérkezett a repulzív hordággyal. Ráfektették kollégájukat, majd Corran testét is átvetették a hordágyon, a katona lábain, úgyhogy a feje a semmibe lógott, és keze, lába a földet súrolta, amikor kivitték a hordágyat.

A feje lefelé lógott, így alig látott valamit a környezetéből. A technikusok begyömöszölték a hordágyat a liftbe, egyikük becsukta az ajtót, majd a másik megnyomta a gombot, és emelkedni kezdtek. Corran háromszor hallott zajt, ebből tudta, hogy háromemeletnyit haladtak felfelé. A lift megállt, a hordágyat kitolták.

Áttolták egy folyosón, ami sokkal modernebb berendezésű lehetett, már amennyire ezt a kövezett padlóból meg lehetett állapítani. Végül megálltak egy helyiségben, ahol bacta illata terjengett a levegőben. Corrant minden különösebb ceremónia nélkül a földre lökték. Az oldalára fordult, és sajgó arcát a hideg padlóhoz nyomta.

Figyelte ugyan a medtechnikusok és az Emdi droid között folyó beszélgetést, de csengő füle miatt nem tudta kivenni a szavaikat. Meg aztán semmi oka nem volt arra, hogy megbízzon az érzékeiben, különösen nem abban, amit sérült fülével hall.

Érzékelte viszont egy rohamosztagos lépteit, amint a fejétől a lábáig járkálva lépked - képzett katonára vallott ütemes járása. Nem volt abban semmi különleges, hogy itt vannak, abban sem, hogy le s fel járnak, pusztán erre fel sem figyelt volna. Az egyetlen zavaró momentum az volt, hogy a léptek a padló túloldalán, az alsó szint mennyezetén koppantak, de hogy ez mit jelent, azt már tényleg nem volt képes megérteni.